LELKIZŐ

Sú­lyos szen­ve­dé­lyé­ről val­lott az egyik leg­na­gyobb ma­gyar szí­nész

Hosszú éve­kig uralta Kol­tai Ró­bert éle­tét a já­ték­szen­ve­dély. Még egy kü­lön­le­ges já­rási tech­ni­kát is ki­fej­lesz­tett, hogy ne ve­gyék észre a lovin.
  • Szerző: Ripost

Élete legnagyobb sikerét köszönheti a 25 éve készült Sose halunk meg című filmnek Koltai Róbert. És még valamit: hogy megszabadult a játékszenvedélyétől. Mindez a Spektrum Home Helló, tesó! című műsorának keddi adásából derül ki, amelynek a színész és a kilenc évvel fiatalabb húga volt a vendége.

Fotó: Markovics Gábor

A lóversenynek az elvonókúrája a Sose halunk meg című film volt. Egy lovis jelenet forgatása alatt hiába tudtam előre a végeredményt, hogy a 2, 9, 11-nek kell bejönni, mégis úgy tudták megcsinálni a hajtók a felvételen, hogy halálra izgultam magam közben. Ekkor elgondolkodtam, ha így meg tudják csinálni „megrendelésre” a végeredményt, akkor ez egy valódi futamban is így működhet? Elképzeltem, hogy én ezért töltöttem ennyi évet itt a pályán? Aki bármiben szenvedélyes, az tudja, milyen érzés. Nekem a színház az életem, a munkám, és az nem egyszerűen csak szenvedély. Az egyéb szenvedélyek ehhez nem hasonlíthatók – mondta a színész, aki a Borsnak elmesélte, hogy anno miként próbált meg elbújni az ügetőn a kíváncsi szemek elől.

Harminc évvel ezelőtt kifejlesztettem egy speciális járási technikát, amellyel pillanatok alatt tudtam irányt váltani. Ahányszor az ügetőpályán mentünk, és megláttam valakit, aki elárulhat apukámnak, ugyanazzal a lendülettel, ahogy léptem előre, már hátrafelé mentem, mint a villám. Ha nem volt nálam egy fillér sem, akkor sem akartam, hogy tudják, ott jártam, mert már maga a lovira járás is fájdalmas dolog Magyarországon, mert nagyon rossz mellékzöngéje van annak, ha valaki szerencsejátékozik – magyarázta Koltai.